Több mint fél évszázada történt talán a legfontosabb forradalom a rockzenében, 2025 egyik legjobb dokumentumfilmje pedig éppen ezt próbálja rekonstruálni. A Led Zeppelin felemelkedéséről (Becoming Led Zeppelin) méltatlanul kevés szó esett a magyar zenei sajtóban, pedig a legjelentősebb rockzenekarról méltóságteljesen, a szükséges koszról is makulátlanul beszél.
A nyitóképek alatt a Good Times Bad Times szól archív koncertfelvételekkel, a legelső Led Zeppelin-album legelső dala. Aki váratlan megoldásokat, narratív csavarokat, elbeszéléstechnikai bravúrokat várt előzetesen az alkotástól, annak az első percben rá kell jönnie, hogy a film lineárisan építkezik, és a lehető legpontosabban próbálja visszaadni a Led Zeppelin-jelenség origóját. A kezdeteket, azt az elképesztően intenzív egy-két évet, mely alatt az életmű egy hangsúlyos része már el is készült. És nem,
a Stairway to Heaven, illetve a negyedik album történetéig el sem jut a narratíva.
A filmben csak a banda négy tagja szólal meg. Három közülük szerencsés módon ma is él, szellemileg frissen beszél a nagy időkről, az 1980-ban túladagolásban meghalt John Bonham hangját eddig nem feltétlenül ismert rádiós és tévéinterjúkon keresztül halljuk. Technikailag és tartalmi szempontból is elegáns megoldás.
Számomra érdekes mellékszál, hogy a jelen kritika tárgyául szolgáló dokumentumfilmet 10 ezer méter magasan, egy léghajónál némileg gyorsabban és magasabban szálló utasszállítón, valahol a Kaukázus fölött néztem.
Borzasztó képminőségben és ingyen kiosztott ócska fülhallgatóval.
Az első teljes koncertfelvétel közben a film negyvenedik perce környékén azonban ez semmit sem számított. 1968 szeptemberében – a még Jimmy Page által megörökölt – The Yardbirds név alatt futott a formáció, s „tét nélkül” játszott először közönség előtt a dániai Gladsaxe egy kisebb klubjában. A How Many More Times talán sosem szólt ilyen nyersen, felszabadultan, frissen, erőtől duzzadóan, mint itt. Az alig húsz éves rockzenészek szó szerint szétrepesztették az olcsó fülhallgatót a fülemben, a film maradékát recsegve voltam kénytelen végignézni.
A prológus fontos szociokulturális kontextusokat villant föl. A háború utáni Angliában uralkodó – kelet-európai nézőpontból sem bagatellizálható – szegénység és a mindennapi életben is érezhető vesztes pozíció volt mind a négy bandatag felnövésének alaptapasztalata. Az erős West Midlands-i kötődés, elsősorban Robert Plant énekes és John Bonham dobos révén, a vidéki Nagy-Britanniából való kitörést és a lojalitást egyaránt hordozta. Előbbi álma egyértelműen a tengerentúli karrier, utóbbi viszont egy konzervatívabb, családcentrikusabb karaktert testesít meg a fennmaradt interjúk alapján.
A zenekar tagjainak pedigréje egyénenként igen különböző,
nem meglepő módon mindez jól érezhető abból a zenei kohóból, ami albumról albumra ontja magából a forró anyagot. Korai rock and roll, blues, pszichedelikus rock, folk, indiai és arab zenei tradíciók, ezek mind ott vannak a dalokban. John Paul Jones esete az egyik legszimbolikusabb, akinek szülei vérbeli előadók, apja komédiás zongorista, anyja énekesnő, ő maga pedig számos hangszeren játszott már fiatalon. Például templomi orgonista is volt, ahol elmondása szerint nem csinált más egyebet az egyházi dalok ismeretének majdnem teljes hiányában, mint improvizált. Nem is véletlen, hogy az első és valójában egyetlen, sokáig készült Led Zeppelin-filmben egy megható jelenet során egy katedrálisban orgonázik a basszusgitáros.
A zenekar, s ezáltal a történetileg és a személyes viszonyokat tekintve is hű dokumentumfilm kulcsfigurája egyértelműen Jimmy Page. Minden idők egyik legnagyszerűbb gitárosa nem feltétlenül virtuozitásáról, hanem fantáziájáról tesz tanúságot a képkockákon. John Bonham mondja ki, sajátosan szűkszavú, de sokszor humoros stílusában, hogy kérdés nélkül Page volt az első album producere.
A fejében minden hangnak, minden térmikrofonnak megvolt a pontos helye,
majd miután saját pénzen felvették az anyagot, szintén az ő már meglévő kapcsolatrendszere volt a kulcs. Ez volt az, ami, Robert Plant szavaival élve, megnyitotta a királyság kapuját. Ez jelen esetben az amerikai Atlantic Records volt, mely nem sokat gondolkodott, rögtön lecsapott az albumra. Peter Grant ekkor már ott volt a Led Zeppelin mellett, és hűséges, baráti, a zeneipar egyéb szereplőivel azonban kegyetlen menedzserként ott is maradt – mindenféle szerződés nélkül –, s szintén történelmi figurává vált.
A dokumentumfilm talán legfontosabb részei azok, melyekben Page átszellemült módon, de szofisztikáltan beszél a zenéről, az albumkoncepciókról. Holisztikus látásmód, mániákus hozzáállás jellemzi ezeket az interjúrészleteket, amelyekre némi rosszindulattal mondhatnánk, hogy az okkultizmushoz és a heroinhoz fűződő egykori szoros viszonyát is érthetőbbé teszi. Itt azonban valamiféle végletekig polírozott, lényeglátó és tiszta hang szólal meg, s a szóban forgó lemezekre is ez a hangzás érvényes. A Led Zeppelin I közismert módon az Egyesült Államokban hamarabb jelent meg, mint Angliában. Kiváló üzleti érzékkel az első amerikai turné előtt, 1969 januárjában már a tengerentúlon is terjedt az album, ahogy a főként negatív kritikai visszhang is.
A közönség érdeklődését ez talán még jobban felcsigázta,
a teltház a Led Zeppelin turnéállomásainak szerves részét képezte már a kezdetektől. Az elmarasztaló kritikák közül eltörpül, mégis kiviláglik a korszak fontos underground lapja, a Sydney után Londonban is működő Oz Magazine rövid, pozitív bírálata a lemezről, melyben felhívják a figyelmet arra, hogy az ilyen összetett zenei anyagok a rockzene fordulópontjait jelölik, ezért nehéz kategorizálni, és csak hosszabb idő elteltével lehet elszámolni azzal a komplexitással, amit a Led Zeppelin zenéje hordoz. A kritika végén persze belengeti a szerző, hogy hónapok múlva az USA kapuját Angliánál hamarabb áttörő bandával kapcsolatban bizonyára olyan szalagcímek fognak megjelenni, mint „Page nagyobb-e Istennél?”.
A kontemplatív befogadói modell a Led Zeppelin-albumok esetében elengedhetetlen. Jimmy Page atmoszférikus, sokszor különös felvételtechnikai megoldásokat rejtő víziói épp ezért relevánsak. Tulajdonképpen a konceptlemez fogalmának megszületését is végigkövethetjük, noha bizonyára akadt már hasonló a populáris zene történetében 1969 előtt is. Egészen hosszú számok, gazdag zenei repertoár, sűrítések, emelkedések, súlyos, korábban még nem tapasztalt keményebb hangzások, majd akusztikus lassulások.
Ráadásul mindezen értékekkel összhangban van maga a dokumentumfilm is.
Egyszerre burjánzik az alkotás vizuális és zenei adalékokban, mégis minimalista: a koncertfelvételeket egyben élvezhetjük végig egy-egy hosszabb dal erejéig, nincsenek szétszabdalva ezek a szakaszok, nem beszél senki közben, csak a négy hangszer. (Robert Plant torka abszolút annak számít.) Önmagában az a szerkesztői döntés, miszerint csak a Led Zeppelin négy tagját halljuk beszélni, lecsupaszítja a narratívák lehetőségét is. És ez a rockzene történelmi pillanatait színre vivő jelenetek esetében kifejezetten bátor dramaturgiai megoldás. Ez a letisztult, nyers erő hatja át zenéjüket is: négyen a színpadon és senki, semmi más nem játszik szerepet ebben a felállásban.
A Led Zeppelin egyértelműen koncertközpontú zenekar, ez nagyon hitelesen jelenik meg a dokumentumfilmben is. A legendás improvizatív etűdök képkockáról képkockára építik fel az adott koncertfelvétel belső működését, a lemezről ismerős dalok egy autentikus, de nem identikus verzióját látjuk és halljuk. Maga a koncertélmény az, amiért emberek tömegverekedésbe kezdtek egyes turnéállomásokon, s ami az 1976-os, The Song Remains the Same lényegét is adja. A film egy dramatizált fantáziajelenetekkel tarkított koncertfilm egy 1973-as Madison Square Gardenbeli fellépésről.
Taylor Swift előtt már jócskán működőképes volt a műfaj:
az 1980-as évek Magyarországán, édesanyám beszámolója alapján többek közt az egri Uránia moziba is olyan erővel érkezett meg a koncertfilm, hogy szüleimnek az élményt valamilyen formában nekem is tovább kellett adniuk. S ugyan CD-ről hallgatva, de engem is megbabonázott a Whole Lotta Love riffje a kétezres évek elején, mindössze tízévesen, a dikón ugrálva a hangfalakból áradó energiától.
A zenekarra aggatott jelzőknél maradva: az erő mellett az elképesztő sűrűség talán a legtalálóbb. Mind a zenei ötletek megvalósítását, mind a produktivitást, a formációban rejlő zabolázatlan potenciált illetően. (Három nagylemez bő másfél év alatt, és sok olyan dal, ami rá sem fért egyik lemezre sem?) Arról nem beszélve, hogy történelmileg is igen zajos időszakra esett a Zeppelin születése. Megható a jelenet, amint Robert Plant egy 1969. július 20-i clevelandi koncertjükre visszaemlékezve elragadtatva beszél arról, hogy miközben a sátorban kialakított színpadon szokás szerint történtek a nem mindennapi dolgok, tudták, hogy fölöttük egy ember jár a holdon.
A holdraszállás civilizációs fordulópontja a film narratívájában összeér a Led Zeppelin zenetörténelmi mérföldkövével.
Az Apollo 11 legénységének visszatérésekor kapta meg a zenekar az aranylemezt a Led Zeppelin I félmillió eladott példányáért. A film érzékenyen mutatja meg a zenekar tagjainak személyiségét. Robert Plant még öregkorára is vonzó, feminin exhibicionizmusát, John Paul Jones visszafogott, gyermeki lelkesedést is hordozó bölcsességét, Jimmy Page már említett mániás frontemberi archetípusát. De a tragikusan korán meghalt John Bonham karaktere is kirajzolódik a rövid, korabeli interjúrészletekből. Egy provinciális, jó humorú, alapvetően józan közép-angliai srác, akinek a hangjában mégis ott motoszkál valami különös hirtelenség és az a bizonyos erős hajlam a függőségre is. 1980-ban bekövetkezett halálával a zenekar története is véget ért. A Led Zeppelin lényege ugyanis a négy alapító kémiájában rejlik, épp ezért értékesek a jól adagolt koncertfelvételek a filmben.
A lezárás azonban kissé közhelyesre sikerült Jimmy Page útravalóként is értelmezhető küldetés- és önértelmezésével. Az angol nyelvű kritika pedig elsősorban azt hiányolja a dokumentumfilmmel kapcsolatban, hogy az első két lemeznél miért nem megy tovább a narratíva. S ha már így döntött Bernard MacMahon rendező (a címből kiindulva miért is várnánk többet?), sok platform egy újabb részben reménykedik, mely a Stairway to Heaven és későbbi slágerek születését is feldolgozza. Anyag valószínűleg akadna, ismerve a későbbi lemezeket, legendákat és botrányokat. A Led Zeppelin megalakulása, a sorsszerű véletlenek és a kezdeti időszak intenzitása többszöri újranézés után is
egy hiteles, a rockzenei együttesek korszakának csúcsát megmutató történetet rajzol ki.
A kollektív alkotás és koncertek performatív potenciáljának bemutatásával a végtelenül individualista hiphop kultúra jelenleg is meghatározó trendjeivel és gyakran közvetített értéktárával szemben ugyanis csöndesen, de állást foglal az alkotás. Mit akart Jimmy Page? Új dolgokat csinálni a zenében, olyat teremteni, amit még soha senki nem hallott korábban. De ezt kizárólag a zenekar tagjainak személyiségét bevonva, a köztük lévő termékeny kapcsolat révén.
A Led Zeppelin felemelkedése (Becoming Led Zeppelin), 2025. Rendezte: Bernard MacMahon. Írta: Bernard MacMahon, Allison McGourty. Szereplők: Jeff Beck, Jimmy Page, Jerry Wexler, Little Richard, Donovan Leith, Shirley Bassey, Lulu, Led Zeppelin. Forgalmazza: magyarhangya
A Led Zeppelin felemelkedése a Magyar Filmadatbázison.
